Az üveg összeolvasztásának technikáját már az ókorban ismerték, a leletek múzeumokban megtekinthetők. Főként az egyiptomiak, majd a rómaiak használták ezt a technikát tálak, csempék, ékszerek készítésekor.
Fusing
A fusing szó egyesülést, egybeolvadást, összeolvadást jelent, vagyis esetünkben több réteg üveg eggyéválását. Ez a technika az üveg meleg megmunkálásának egyik fajtája, kemencét igényel. A munkafolyamatot végző embertől pedig alázatot az üveg iránt, ismeretet annak tulajdonságairól valamint határtalan kísérletezési kedvet és fantáziát. A fusing jóval többet jelent, mint egyszerű összeolvasztást, beleértendő az üveg felfűtése, hőntartása, rogyasztása, hűtése, feszültségtelenítése, esetleg festése, valamint több réteg összeolvasztása esetén a folyamatok ismétlése.
Története
Az üveg összeolvasztásának technikáját már az ókorban ismerték, a leletek múzeumokban megtekinthetők. Főként az egyiptomiak, majd a rómaiak használták ezt a technikát tálak, csempék, ékszerek készítésekor. Később előtérbe került az üvegfúvás, mint formázási mód. A XX. század elején amerikai művészek élesztették fel a fusingot és fejlesztették tovább, majd idővel átkerült Nyugat-Európába is. Az üvegművészek között népszerű ez a technika, mivel szinte korlátlan kifejezési lehetőséget nyújt és teret enged az új ötletek kipróbálásának, a kreativitásnak.
Spiritualitás
Ami most itt következik, az a legszemélyesebb hitvallásom arról, ami mélyen bennem van és amit az üveg által juttatok felszínre. Az én lelkem legbelsőbb, lényegi törekvése a Te-vel való egyesülés, összeolvadás, azonosulás, az Én feloldódása a másik emberben. Nem véletlenül találtam rá erre a technikára, vagy inkább ő talált énrám, de lehet, hogy a kettő ugyanaz.
Az üveg darabolása és újraösszerakása, harmonikus egésszé, színes, arányos képpé formálása, ami a Tiffany-technikában és az ólmozott üvegek készítésében megjelenik, élvezetet és örömöt okozott. Létrehozhattam valamit, ami addig még nem volt, teremthettem. A jól megkomponált, csukott szemmel is előre látott, gyönyörű és finom üvegablakok, ajtóbetétek, felülvilágítók belőlem születtek és mindegyiket büszkén vállalom. Ha jó a terv (tehát szívvel-lélekkel készült) és az anyagválasztás, összehangoltak a színek, precíz a kivitelezés, akkor mindenféle meglepetés nélkül azt kell, hogy viszontlássam, amit az elején kitaláltam – és ez nem egy rossz dolog. Mégis úgy éreztem, az én létélményem nem az analízis-szintézis dualitása köré szerveződik. Vágytam valamiféle melegségre, esetlegességre. Az üveg itt nem mozdul, én mozgatom. A kapcsolat nem egyenrangú, nincs egyensúly. Az üveg kiszolgáltatott az én akaratomnak, bár néha azért ellenáll – mondjuk nem ott törik, ahol azt én szeretném. Az üveg adja önmagát, a színeit, a fényeit, a szépségét, a törékenységét, a ridegségét, az éleit, a szilánkjait – és azt mondja: „Csinálj velem, amit akarsz, én legfeljebb megvétózom vagy rábólintok, de ha ügyes vagy és ismersz engem, akkor alkalmazkodsz hozzám. A kereteken belül szabadnak érezheted magad, de tiszteld a kereteimet, mert ha nem tiszteled, akkor megtanítalak rá.” Ilyen szigorú (is) az üveg.
A csodát a melegség indítja el, vagyis spirituális értelemben a szeretet. Mint mindenhez, az üveghez is ez a kulcs. Ha elkezdik melegíteni, megváltozik. Méz-szerűvé válik, formálhatóvá, alig várja, hogy alakot adjanak neki – enélkül csak kiterjedne masszaként. A szeretettől elveszti a keménységét, ridegségét, puha lesz és lágy. Belülről izzik a külső hő hatására. Befogadó szerepet vállal, mint a Föld vagy mint az Anya. Magában, magából formál odaadóan valamit. Azáltal, hogy elfogadja, követi, megvalósítja a teremtő gondolatot és létrehozza a szépséget. Az örök nőiség szimbóluma, a Jin.
Nemcsak az üveg mint anyag, hanem annak törvényszerűségei is lefordíthatóak a spiritualitás nyelvére.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy az üveg csak olyan másik üveggel olvad össze, amelynek azonos vagy majdnem azonos a hőtágulási együtthatója, vagyis a hőmérsékletváltozás hatására ugyanolyan méretváltozás következik be mindkettőnél (ellenkező esetben feszültség lép fel). Az így keletkezett réteg újabb rétegekkel is összeolvasztható, rogyasztható, festhető, stb., de külön-külön előtte mindegyik rétegnek át kell mennie a saját tisztítótüzén, a saját egybeolvadásán.
Ez a „hasonló a hasonlónak örül” elvének megfogalmazódása, ami igaz az emberekre is. Rájuk azt mondják: rokonlelkek. A szeretet egyformán hat rájuk, egy szeretetnyelvet beszélnek. Ugyanabból érzik, hogy szeretve vannak és ugyanúgy fejezik ki a szeretetüket, ezért kölcsönösen jól kijönnek egymással, szeretnek egymással lenni, akár még összeolvadni is. Az addig két testben lévő hasonló lelkek kiegészülnek egymással teljes egésszé.
Alapfeltétel viszont, hogy mielőtt mással összeolvadnának, önmaguk rendben legyenek. Többek között ezért is minden embernek alapfeladata Önmaga egységének, lelki békéjének megteremtése. Egyesíteni a tudatot a tudattalannal, az érzelmet az értelemmel, a lentet a fenttel, a negatívat a pozitívval, a kintet a benttel, a világosat a sötéttel. Amíg ez meg nem történik, az energiákat felemészti a pólusok harca. Az ember önmagával vívja csatáit, s ha elég sokat háborúzott és eleget szenvedett, akkor a mennyiség átcsap minőségi változásba, amelynek eredménye egy új szemléletmód, egy fejlettebb hozzáállás az élethez. Ekkor, mivel belül már helyükre kerültek a dolgok, hozhat bármit a külvilág. Aki önmagával nincs egységben, az másokkal sem fér össze. A belső harmóniának viszont ereje van és vonzása.
Mivel egy másik alaptörvény szerint az egész több, mint a részek összessége, egy emberpár is több, mint egy férfi és egy nő együtt. A közösségnek itt is a szeretet az alapja. Az összetartozásból lesz a meghitt otthon, vagyis a hittel átitatott, egymáshoz tartozó, egymást elfogadó és tisztelő emberek kölcsönös, életteli kapcsolata. Az örömök, a gondolatok megosztása a másikkal, testi-lelki-szellemi csere a társsal.
Aztán egyszer megvilágosodik előttünk, hogy tényleg mindenki egy, s amit mással teszünk, azt magunkkal tesszük, és úgy szeretünk másokat, ahogyan magunkat szeretjük. Ebben az egységélményben rájöhetünk, hogy ez az összhang, ez a harmónia maga a szeretet, az összeolvadás a mindenséggel pedig egy isteni csoda, amiben részünk lehet.
Egy másik tulajdonsága az üvegnek, hogy hevítésre kitágul, hűtésre pedig összehúzódik. Ez más szinten számomra azt jelenti, hogy hőre, melegre, elfogadásra, szeretetre úgy reagálunk, hogy messzebb merészkedünk addigi határainknál, kinyílunk, felszabadulunk, ellazulunk és jobban átadjuk önmagunkat. Ugyanakkor jobban el is fogadjuk a másikat, hiszen határaink feloldódnak, ezáltal, vagyis a másik ember befogadása által gyarapszunk, bővülünk, gazdagodunk. Ami tágul, az enged is, tehát mozdul, nem merev, nem makacs, hanem változik, alakul, formálódik, fejlődik. A mozdulatlanság és az élet összeegyeztethetetlen. Minden, ami él, az változik, a szeretet megadja az élet lüktetését. A hidegre, az elutasításra, a szeretetlenségre összehúzódással válaszolunk, beszűkülünk. Ha hirtelen és erőszakos, már-már jeges a hideg, akkor akár görcsösen össze is rándulhatunk. „Térfogatunk” csökken, összehúzzuk magunkat, erőt vesz rajtunk a félelem, a fájdalom, a mélybe taszító erők, a romboló érzések. Összetömörülünk, összekuporodunk, kicsik leszünk és kérgesek, minden más pedig óriási lesz, nyomasztóan nagy, ami alatt valósággal összezsugorodunk.
Az üveg ráadásul olyan anyag, hogy minél nagyobb és vastagabb, annál több idő szükséges a felhevítéséhez és a lehűtéséhez. Mit jelent mindez az emberekre vonatkoztatva? A nagyság és a vastagság nem fizikai méretet jelöl, hanem a lélek állapotjelzője. Akinek túlteng az egója, aki önmaga nagyságának bűvöletében él, aki felduzzasztotta énjét, aki vaskos, aki durva, aki sűrű, aki átláthatatlan – arra nehezen hat a szeretet melege, mert elzárja magát előle. Hosszú idő alatt, kitartó, folyamatos, önfeláldozó szeretettel az ilyen ember is képessé tehető a szeretet elfogadására és visszaáramoltatására.
Az összeolvasztott üveg rogyasztáskor hő hatására alakot változtat és háromdimenziós lesz a kemencében, vagyis síklap helyett térbeli testté válik. Mivel az összeolvasztás már megtörtént, vagyis az üveg szilárd és homogén, hajlandó felvenni az alátett rogyasztóforma alakját. A belül erős, nyugodt és önmagával egységben lévő ember megengedheti magának azt, hogy kívül lágy és alkalmazkodó legyen. Éntelenségének tudatában nem ragaszkodik semmilyen formához, teljes hittel és bizalommal megy az ismeretlen elé. Ekkor létrejöhet az életében egy dimenzióváltás, a síkok távlatokat nyernek, megszületnek a mélységek és a magasságok. A tér hirtelen a szabadság birodalmává válik, az érzékitől az érzékfelettiig lehet szárnyalni benne. A lét kiteljesedik, a fény eláraszt mindent és ragyogni kezd az ember, megszépítve a világ azon kicsi szeletét, ahol az ő feladata a sugárzó boldogság megteremtése – ez a kis szelet pedig nem más, mint az ő saját élete. Boldog önmagunk a legnagyobb ajándék, amit adhatunk a világnak. Ha ezt megtettük, mert a szeretet már belőlünk árad, a boldogságunk túlcsordul önmagunkon s adunk belőle mindenki másnak, akkor teljesítettük a feladatunkat, amiért ide jöttünk: megtanultunk szeretni.
Minden üvegemben ott rejtőzik a szeretet – járom az utam, fejlődöm, egyre jobban megtanulok én is szeretni. Így tudok az embereknek szépséget, fényt adni, ehhez kaptam tálentumot, amivel magamnak kell elszámolnom. Pusztán közvetítő vagyok, az alkotásaim által harmóniát, örömöt viszek mások életébe és azt a ragyogást, ami nem az én fényem, mégcsak nem is az üvegé, ami csapdába ejti, magába fogadja a fényt. A fény az ősforrásból jön, amit bárhogyan is nevezhetünk magasabb intelligenciától kezdve Istenig – a lényege a szeretet, ami bennem is munkál, amikor szívvel-lélekkel teremtek. Ilyenkor vagyok leginkább önmagam, ami már nem az Én, hanem annál több és kevesebb is. Engedem, hogy átáramoljon rajtam ez az energia, amit azért kapok, hogy megsokszorozva továbbadjam.
Minden üvegem egy darabka életöröm, egy falatnyi táplálék, egy szelete a szépségnek, egy morzsája az erőnek, egy rész az egész varázslatából – egy töredéke a világot átölelő szeretetnek. Hálás vagyok azért, hogy részese lehetek ennek a körforgásnak és mindenkinek köszönöm azt az odafigyelést, megbecsülést és türelmet, amit tanusított irántam, hiszen ennek az írásnak az elolvasása időbe és energiába került. Örülök, hogy ebben a néhány percben együtt lehettünk és elszántan hiszek abban, hogy a világot mozgató valamiféle felfoghatatlan rend alapján találkozom azokkal az emberekkel, akikkel jó találkoznom, akár ilyen formában is. A „világháló” számomra olyan szövedék, ami összeköti az elkülönült egyedeket, tehát ebben is működik az egység elve, a mindennel és mindenkivel való összeolvadás eszméje. Ez az illúzió maga a realitás. Annyiban lesz valóság, amennyiben megteremtjük a saját életünkben. Nem kevés bátorság, őszinteség és tudatosság szükségeltetik hozzá, ezért csak ezt kívánom búcsúzóul magunknak, embereknek ahhoz, hogy felemelkedjünk és igazán éljünk.
Takács Bernadett üvegművész honlapja