Magyarországon még a legkisebb faluban is tudják, kicsoda Halász Judit színművésznő. A felnőttek a színpadi és filmszerepeiből, a gyerekek a dalairól ismerik. Hogy az otthon fogalma annak mely szegletét jelenti, erről vall sajátosan kedves hangján.
– Nagyon szép helyen lakunk, távol az utca zajától, fenyők és virágzó cseresznyefák vesznek bennünket körül. A lakásunk többszintes, így folyton lépcsőznünk kell, ami arra jó, hogy megfelelő kondícióban tartson. Ha lent felejtek valamit a nappaliban, az két emeletet jelent le, és ugyanannyit vissza. Ettől az apróságtól eltekintve nagyon szeretjük az otthonunkat, talán túlságosan is belaktuk.
Elárulom, a tárgyakkal „borzasztó” a kapcsolatom: szenvedélyes gyűjtő lévén képtelen vagyok megválni tőlük. Van egy szobám, ami csak az enyém, amit nem osztok meg másokkal. Csak a család és a legközelebbi barátaim ismerik, sőt azok közül is kevesen. Hat évvel ezelőtt, amikor beköltöztünk, rögtön lecsaptam rá, mint a legkisebb szobára. Mondanom sem kell, mostanra már ellepték a tárgyak, premierajándékok, a szüleimtől és a nagyszüleimtől rám maradt apróságok, amelyektől nem volt szívem megválni. Tucatnyi olyan dolog, ami fölösleges, és bár mindennap próbálok erőt gyűjteni, hogy kidobjam őket, nem megy.
A tárgyak mellett halomnyi papírkupac tornyosul körülöttem. Igyekszem azokat ésszerűen szortírozni, de egyetlen kupac átnézése is egy napot vesz igénybe. Mivel semmi fontosat nem akarok kidobni, mindent át kell olvasnom. Nemrég előkerült egy gimnazista naplóm, ami megmosolyogtatott, mert hihetetlen, hogy miket írtam össze benne! Nem mutatom meg senkinek, talán szégyellném is. Megszakításokkal írtam, néha megfeledkeztem róla, aztán egyszer csak eszembe jutott, és újrakezdtem. Remek kikapcsolódás ezeket az írásokat összeszedegetni, tűnődni a múltbéli dolgokon, régi fényképeken.
Nagyon szeretem a régi bútorokat is. Az igazi, száz-kétszáz éves darabokat. Mindegyiknek megvan a saját története, sőt, némelyiknek a történelme is. Felkeltik a kíváncsiságomat, vajon merre sodródtak életük során. Egyszer véletlenül rábukkantam egy kis asztalkára, kidobásra ítélve egy pince mélyén várta a lomtalanítást, rettentő romos állapotban. Hazavittem, jó ideig csak a lépcsőházban tartottam, mire végül rendbe hozattam. Magam is elcsodálkoztam, milyen gyönyörű lett. Jóval később, amikor rásütött a nap, felfedeztem rajta egy jelzést. Mint kiderült, a múlt század leghíresebb francia iparművészétől származik, és mindaddig azt sem tudtam, hogy értékes darab. Néha tűnődöm rajta, vajon mi lehetett az életútja, mielőtt abba a budapesti pincébe került.
Ezek a tűnődések nekem relaxálást jelentenek, amire nagy szükségem van. Jólesik kizárni a külvilágot, feküdni a fürdőkádban, ücsörögni, olvasni… Nagyon szeretem a könyveket: a kis kuckómban három könyvespolc van, az egyiken gyerekkönyvek sorakoznak, a másikon szótárak, lexikonok, verseskötetek, a harmadikon pedig a kedvenc könyveim. Nehezen tudnék közülük egyet kiemelni, de az orosz irodalom és művészet például olyan kíváncsivá tett, hogy a világ legérdekesebb része számomra Szibéria lett. Jó lenne egyszer bejárni olyan körülmények között, ahogyan azt szeretném. Vágyódom oda, holott sohasem fogok elmenni, mert a körülmények nem lehetnének olyanok, hogy felszabadultan töltsem ott a napjaimat. Ha pedig a testi épségemet nem tudhatom biztonságban, képtelen vagyok jól érezni magam. Úgy látszik, a félelmem erősebb a kíváncsiságomnál. Persze lehet, hogy le tudnám győzni… ki tudja? Amikor elkezdtem lovagolni, féltem a lovaktól, de legyőztem a félszet, és a ló a legjobb barátommá vált. Ha az ember elkezd megismerkedni azzal, amitől fél, már nem is annyira félelmetes. Lehet, hogy inkább a lelki kalandokra vágyom, és azok jobban is érdekelnek?
Életem során sok helyre eljutottam a világban. Egyszer a családommal nyolc héten át utazgattunk Amerikában. Vezettem naplót is, amolyan tényszerű jegyzetekkel, mind a mai napig őrzöm. Mostanság, ha beleolvasok, érdekes dolgok idéződnek fel. Például, hogy a texasi sivatagban tanítottam a fiamnak a Himnuszt, Kaliforniában pedig orosz szavakat kérdeztem tőle ki, mert hazajövetelünk után oroszból vizsgázott. Harmincöt államban jártunk, a mexikói határnál egy indián településen is megfordultunk. Érdekes és elgondolkodtató élmény volt.
Mészának nevezett, lapos dombtetőn vannak az otthonaik. A házakon nincs ajtó, létrákon másznak át a falon. Kicsiny ablakokon leskelődő szomorú tekintetek szegeződtek ránk. Ezeket az embereket leigázták és kereszténységre kényszerítették, de még így is megőrizték kultúrájukat. Keresztény sírokba temetkeznek, de tesznek rá Coca-Colát, rizst és mindenféle élelmet. Azt mondják, hogy jó, jó, keresztények vagyunk ugyan, de sose lehet tudni… hátha egyszer szükségük lesz rá… Mély nyomot hagytak bennem ezek az indián otthonok, talán mert én is szociális lény vagyok, és érdekelnek az emberek.
A családomban nagyon nagy volt a tolerancia, a megértés és a szeretet. Én ezt kaptam tőlük útravalóul. Sokfelől kerültek benne össze az emberek, ezért azt tanultam tőlük, hogy attól nem függhet az összetartozás, hogy az emberek a világ mely részéről találnak egymásra. Nagyon szerettek a nagyszüleim, talán mert mindkét oldalról én voltam az első unoka. Utána még születtek más unokáik, de én mindig azt éreztem, hogy én vagyok nekik az igazi.
Szerencsés vagyok, mert mindig volt kire támaszkodnom, kiben bíznom, és mindig megkaptam a segítséget, ha szükségem volt rá.