Mostani írásom egy kis bútortörténeti szösszenet, egy-két rövid adat, információ a régi korok világából és az azon korokban készített bútorokról.
A legalapvetőbb információ a bútorok stílusbeli meghatározásával kapcsolatos: az egyes korok bútorainak ismertető jegyei, ami alapján pl. egy bútort reneszánsz bútorok kategóriájába sorolnak, az adott bútoron megjelenő éppen aktuális építészeti stílusjegyek – vagy azok átmenetei – alapján határozandó meg.
Ezért a bútorokat, „kisépítészetnek” is szokták nevezni. Ezen felül, az egyes korok bútorai híven tükrözik az adott társadalom kényelmi és esztétikai igényeit, valamint technikai fejlettségét is.
Ahhoz, hogy az egyes bútorokon megjelenő stílusjegyeket felismerjük stílustörténeti tanulmány szükséges, ami szorosan összefügg az építészettörténeti ismeretekkel.
De milyen bútort is nevezhetünk stílbútornak?
A Német Művészeti Akadémia hivatalos szakvéleménye szerint „stílbútornak” csupán az 1850 előtt készített eredeti bútorok, vagy azok később készített hiteles másolatai tekinthetők. – eszerint az utolsó tiszta stílusjegy a bútorok történetében a Biedermeier.
Tehát, azok a bútorok, amiken csak részben, vagy különböző jegyeket tetszőlegesen keverve jelennek meg a régi stílusjegyek, azok nem nevezhetők stílbútornak.
Eredeti stílbútorra lelni napjainkban elég nehéz és kitartó munka eredménye, sajnos a II. Világháborúban, vagy elpusztultak, vagy más országokba „vándoroltak”. Tehát a stílbútor igen ritka.
Ennek ellenére, ha nem is éppen teljesen stílus tiszta, vagy esetleg neo, vagy főleg beidermeier darabokra még könnyen lelhetünk. A baj az, hogy a mai kor embere nem kedveli ezeket a bútor darabokat, vagy azért mert nem is fér bele az ízlésvilágába, vagy azért, mert a régiségkereskedőknél összehalmozott több régi bútor kellemetlen szagot áraszt és ezt nem szeretné lakásába hazavinni.
Ezen a tévhites gondolkodásmódon szeretnék én most ezzel a kis írással,- ha lehet,- egy picit változtatni.
Először is a régi bútorok pontosan olyanok, mint egy kedvenc háziállat, akit ha hazaviszünk, beoltatjuk, gondozzuk, ha baja van meggyógyítjuk. Egy régi bútor általában nem megveszünk és hazavisszük, (persze vannak felújított darabok is), hanem meglátjuk, tisztlejük benne a száz évvel ezelőtt élt és dolgozott mester ember kezének munkáját, értékeljük benne a kivágott fa anyagát, és meglátjuk benne azt a szépséget, ami több száz éves gondolkodásmód és ipari fejlődés eredménye párosítva azzal az egyediséggel, hogy nem minden sarkon lehet megvenni azt az adott darabot.
Aztán elvisszük egy jó kárpitoshoz, vagy asztaloshoz, aki sokszor szinte darabjaira szedi a bútort és csak a váz marad meg, de azt is újra polírozzák (többszöri csiszolás, és többszöri felületkezelést jelent), kárpitos bútornál még a régi rugózat is kicserélésre kerül, új, bélést, új szövetet kap és egy új esélyt, hogy ne a szeméttelepen kössön ki, vagy esetleg más országokban!
Igen ez a bútor, nem az a bútor, amit hazaviszel, és összeraksz, aztán pár év múlva szétesve kiteszel a lomtalanításnál. Ez a bútor az a bútor, amit még válogatott szövegkörnyezetben beszélt emberek használtak, ez az a bútor, aki nem azt érdemli, hogy egy sima lamináltat vegyél helyette, ez az a bútor, amit még több hétig készítettek és ha érdekel a téma, (ajánlott irodalom: Kaesz Gyula Ismerjük meg a bútorstílusokat), akkor még mesélni is tudsz róla – azt meg már csak külön sajnálhatjuk, hogy Ő nem tud mesélni nekünk.
Ne hagyjuk veszni őket!
Megj: cikkemet az ajánlott könyv és a bútortörténeti tanulmányaim alapján írtam.
Kérem, ha van valaki, aki a cikkem olvasása által kapott kedvet régi korok bútorainak vásárlásához, az írja majd meg rövid történetét! Előre is köszönöm!