A „garage sales” (vagy pestiesen csak: garázs szélsz) amerikai találmány, és űzik is rendesen odaát. Hiába kérem, Amerika nem olyan gazdag, mint Magyarország…
Sokan kérdezik tőlem, mi is az az „Amerikai lakberendezés”? És azt is, hogy mitől más a tengeren túl minden, mint itthon?
Nos kérem egyszerű a válasz: Az amerikaiak szegények!
Nem úgy, mint mi, Magyarok. (Lásd itt balra a képen ezt a szép vörös, klasszikus IKEA Poang-széket, ami már ugyan tulajdonosának nem kell, de tűzifának még túl jó…)
Mert gazdasági válság ide, vagy oda, ők nem dobálják ki (egyébként is alig létező) múltjuk emlékeit a szemétbe – ellentétben velünk!
Hogy mit értek ez alatt? Hát amit mi úgy hívunk, hogy „lomtalanítás” azt ők úgy hívják „garage sales” (vagy esetleg: yard sales) – bár ott szinte mindenkinek van garázsa…
Egy-egy ilyen a régi, nem használt „lomoktól” való megszabadulásból szinte mozgalmat csináltak a jenkik. Komoly program végigböngészni a helyi újságot és bejelölni, hogy hol mikor lesz ilyen házi „zsibvásár” – és el is menni rá, túrkálni (mint mi az Ecserin), és örömmel találni még hasznositható értékes – vagy kevésbé értékes dolgokat. És ez alól a bútorok sem kivételek! Hogy mennyire nem, álljon it egy pár olyan fotó, melyek mások által kidobásra szánt bútorokról készültek. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen hétvégi túra egy lakberendezőnek kincsesbánya…
Igaz ugyan, hogy Amerika (USA és Kanada) lakosságának zöme nem a metropoliszokban, hanem kisvárosokban, vagy a mi fogalmaink szerint falvaknak semmiképpen nem nevezhető kis településeken (majdnem kertvárosokat mondtam) lakik, ám a „reciklálást” magas fokon űzik az ottani emberek.
Rengeteg kincs kerül elő, amit egy újonnan berendezett lakásba boldogan fogad be a lakberendezőt megbízó kliens.
Igaz, odaát nem ciki a népies stilus (ők csak „country style”-nak hivják) és igen hangulatos enteriőrök hozhatók létre. Országszerte nem divat az szögletes-egyenes, übermodern minimál stilus, mert az nem csak, hogy nem szép, de nem is praktikus. Jobban kedvelik a hagyományos formákat, anyagokat, sőt ha valami 20 évesnél öregebb, az már-már antiknak számít…
Na ja, kérem, ez itt nem Amerika!
Tudom, tudom, és ha néha itt Budapesten óriási szeméthalmazok kellős közepében a lomtalanitással együtt kidobott jobb állapotú, vagy még kis renoválással átalakitható bútorokra lelek is, akkor sem vihetem haza.
Nem, nem azért mert derogál turkálni a kidobott kacatok között, hanem mert már előző este kitelepül a piros-zsigulis „őrző-védő” csapat, amivel nincs kedve megküzdeni az embernek. Némelyik bútorért még pénzt sem sajnálnék, de hát mégiscsak más ha a tulajtól veszem meg direktben (aki még mesélni is tud esetleg a talált bútor történelméről), mintha annak kell érte pénzt adnom, aki csak vigyáz a „szajréra”…
Na de mit duzzogok én itt. Hol a tornacipőm, irány az Ecseri. Előbb utóbb úgyis felbukkan az a jó kis fotel ott, amit az imént raktak fel a zsiguli tetőcsomagtartójára…
Amerika meg messze van.
És még örülök is, hogy mi olyan gazdagok vagyunk itt Magyarországon, hogy bőven jut a szemétbe értékes bútor és disztárgy.
(De a betyárját: azért ez a garázs-szélsz mozgalom csak nem megy ki a fejemből…)