József Attilánál szebben kevesen fejezték ki, mit jelent az ember életében a szín.
A csecsemő, aki először nyitja szemét a világra, még csak értelmezhetetlen, homályos foltokat lát. Az első inger, amelyet azonosítani tud, a piros szín. Erről közvetlenül meggyőződhettem, amikor elsőszülött kisfiam a kórházban szobatársam bíbor köntöse felé félreérthetetlenül odafordította fejét. Gyermekünket azután igyekszünk szebbnél szebb színekkel körülvenni, mondván: ingergazdag környezetben fejlődik majd értelme, gazdagodik érzelmi élete.
De vajon tisztában vagyunk-e az egyes színek pontos élettani, pszichológiai, térérzetet módosító hatásával? Ösztönösen is ráérezhetünk néhány dologra, hiszen a színek elsősorban érzelmi életünket befolyásolják, erre a nyelvünkben előforduló kifejezések bőven szolgáltatnak példát: elsárgul mérgében, vörös posztó a szemében stb. A színek élettani hatása pontosan mérhető. A „kórház-zöld” születését az indokolta, hogy e szín nyugtatólag hat az idegekre. Azt már kevesebben tudják, hogy a kéknek lázcsillapító hatása van. A gyorséttermek berendezésein nem véletlenül tűnik fel a narancs: ez serkenti a gyomornedvtermelést, és fogyasztásra ösztönöz.
A színek szellemi és anyagi természetéről Goethe írt részletes tanulmányt 1810-ben. „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.” Goethe optikai megfigyelései közül sok még ma is helytálló, legérdekesebb mégis az, amit a színek „érzéki-erkölcsi” hatásáról ír.
„A vörösessárgának köszönheti a szem a meleg és a gyönyör érzését, minthogy ez egyaránt képviseli az intenzíven lobogó láng színét és a lenyugvó nap szelídebb visszfényét. Ismertem művelt embereket is, akik nem bírták elviselni, ha egy különben borús napon olyasvalakivel találkoztak, aki skarlátszínű kabátot viselt…
A kék legnagyobb tisztaságában úgyszólván egy ingerlő semmi…
A vörös éppúgy kelti a komolyság és méltóság benyomását, minta báját és a kellemét. És ily módon egy színbe tud öltözni az öregkor méltósága és a fiatalság kedvessége… A bíborszínű üveg félelmes fényben mutatja a jól megvilágított tájat. Ilyen színtónust kellene öltenie az égnek és a földnek az ítélet napján.”
Mint gyakorló belsőépítész és színtervező, gyakran szomorúan tapasztalom, milyen kevéssé veszik figyelembe az emberek otthonuk színeinek kiválasztásakor a legbensőbb pszichológiai szükségleteiket. Itt is a trendek, a divat, a lakberendezési lapokban látott előképek, és persze a szomszéd lakása a mérce. Nem tudják, hogy a lélek legkülönfélébb megzavarodott egyensúlyi állapotaiban a színek gyógyító hatása semmi mással nem pótolható. Az egészséges lelkű társadalom a középületein sem nélkülözheti a pozitív lelki és szellemi tartalmat közvetítő színeket. A legújabb építészeti irányzatok az építőanyagok természetes színeit és felületét kívánják láttatni, és ez helyes is, hiszen virtuális ingerekkel bombázott agyunknak szüksége van az anyagi valóság nyugalmára. De nem szabad azért lemondanunk a „kék, piros, sárga összekent képekről” sem.
Nemrégiben adták át a Művészetek palotáját. A hangversenyterem harsány színeit a „színdinamikailag képzett” belsőépítészek zöme fanyalgással fogadta: mintha egy gyerek elővette volna a dobozból a színes ceruzáit! – hangzott a rafinált árnyalatokhoz szokott tervezők ítélete. Számomra lelkesítően hatott a végre tiszta örömöt sugárzó színeket látni, és Zoboki Gábor tervező magyarázata: „Olvassák el Mozart leveleit! A zene nem valami magasztos dolog, a zene öröm!”
Boldogabb és kiegyensúlyozottabb társadalmat tudhatnánk magunk körül, ha mernénk újra örömtelibb színeket használni, akárcsak a méltatlanul sötétnek titulált középkor, ahol a színek Isten, azaz a fény földi megtestesülései voltak, vagyis a legtisztább létező szépség.