A „lakás” létezése a barlangkorból eredeztethető, a műtárgy fogalma pedig a kultikus tárgyak megszületésével egyidős. Kapcsolatuk tehát szerves.
Ez lényegében ma is így van, csak a mindennapi élet színterei és a művek alaptípusai bővültek vagy változtak meg.
Elsősorban a körülmények, hiszen a mai lakásban karakteresen elválnak a munka, a pihenés, a vendégfogadás, a gyereknevelés terei, és a műtárgyak világa is körülhatárolt alaptípusokra oszlik: képre, szoborra, kisplasztikára, üvegre, kerámiára, grafikára, ötvösmunkára, textilek sokféleségére, bútorra és még megannyi másra.
A kérdés tehát nem az, hogy helye van-e a műtárgyaknak a lakásban, hanem az, hogy HOL, HOGYAN és MENNYINEK?
Hol?
A hol kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Mindenütt, ahol egy mű számára méltó a hely: ahol nem keveredik jellegtelen tárgyak közé, ahol a szemlélődésre van tér, jók a fényviszonyok, sérüléstől védhetőek. Ahol figyelmet keltenek, de nem akadályoznak, saját mondanivalóik számára mikrokörülmények teremthetők. Mert a mű dolga az, hogy hatást keltsen, ezt pedig akkor tudja kiteljesíteni, ha falon, polcon, vitrinben, posztamensen bizalmas viszonyba kerülhetünk vele.
Hogyan?
A hogyan már nehezebb kérdés, hiszen minden műtárgynak van tipikus nézőszöge és úgynevezett horizontmagassága, ami ideális esetben a szemmagasságunkkal azonos. Ugyanakkor vannak művek, melyeket felülről vagy alulról kell szemlélni, olyanok, melyeknek az első impresszió erejével kell hatni, s olyanok, melyeknek az apró részletek finomságaiban van a fontossága. Plasztikák esetében gyakran a sziluett-hatás a döntő, vagy a súrolt fény, hogy kitörhessenek a háttérből. A lényeg, hogy tudjuk, milyen szerepet szánunk a műnek. Főszereplő-e, vagy stilizált? A kedvenceink bizonyára kiemelt helyet kapnak, ahol nem el-elmegyünk mellettük, hanem szemünkkel meg is simogatjuk őket. Nem biztos, hogy ezt a legértékesebb műtárggyal kell tennünk, engedjünk ösztöneinknek, s ne presztízsszempontoknak kívánjunk megfelelni, hanem belső sugallatainknak. Furcsát mondok: végső soron az a fontos, esetleg értékes is, amit mi annak érzünk… Nekem – bár nem vagyok igazi gyűjtő – meglehetősen sok műtárgyam van. Ám ezekből egyidőben kevés látható együtt. Alig van néhánynak végleges helye. Cserélgetem őket szinte ünnepkörök és évszakok szerint, így mindig újak, frissek, meglepőek. Képes vagyok így felfedezni bennük olyan többlettartalmat, amelyek felett eltérő helyzetben átsiklottam.
Mennyit?
A mennyit kérdésének feltevésénél az egyszerűség kedvéért feltételezem, hogy több műtárgyunk van, mint amennyi minden nehézség nélkül elfér. A gyűjtők szerint alapvetően kétféle út van. Az egyik esetben minden lehetséges helyet felhasználunk a művek elhelyezésére, kidekázzuk a területeket, és szinte múzeumi jelleget kölcsönzünk a lakásnak. A tárgyaknak ilyenkor nemcsak egyedi értéke van, hanem lenyűgöző összhatása is. A másik módszer szerint a műveket műfajaik szerint rendezzük el, vagy zártan tároljuk. Grafikai mappákban, lapozókban, üveges fiókokban, megvilágított falfülkékben, vitrinben, bútor nélküli összefüggő falfelületeken.
Egy pillanatra se feledjük, hogy a műtárgyak hozzáértést, gondoskodást igényelnek, némi anyagismeretet is, ápolást és fizikai biztonságot. Azt sem árt megszívlelni, hogy a különböző művészeti műfajok tárgyai akkor tűrik jól egymás szomszédságát a lakásban, ha színvonalban azonosak vagy nagyon közel állóak, s nem akkor, ha stiláris egységben vannak.
Magam az otthonomat műtárgyak nélkül el sem tudom képzelni. Múltukat őrzik, jelenüket is tükrözik, s az igazi műalkotásban a jövő is képes megcsillanni.