Nincsenek véletlenek – véli vendéglátónk, és története alapján hihetünk is neki. Vadonatúj, szerkezetkész lakását ugyanis hét hónapon keresztül alakította át, amíg lakhatóvá nem vált. A problémák mindig újakat hoztak magukkal, sokszor szinte szó szerint könyörgött az építtetőnek, hogy visszacsinálhassa a vásárlást. A rengeteg kompromisszum árán elkészült lakásban másfél éve él családjával, és azóta úgy érzi, semmi pénzért nem költözne el innen.
Két éve figyelte az irodájából Judit a szomszédos házban folyó építkezést, amikor megtudta, hogy a társasház egyik kétszintes tetőtéri lakását még nem tudták értékesíteni. Egy nyári délelőtt aztán megnézte az eladó ingatlant és azonnal beleszeretett a teraszon végigpásztázó napsugarak látványába. Meg is kötötte a szerződést, hiszen akkor még nem sejtette, milyen hosszadalmas átépítés elé néz.
Elsőként a már megépített, egyenes vonalban felvezető, vasszerkezetű lépcső átalakítását tűzték ki célul, mert úgy látta, hogy az az egész nappalit átszelve tönkreteszi a térélményt. Szerencsére a családban egy építész, a barátok között pedig egy lakberendező segítségére is számíthatott. Az építész nagybácsi megtervezte az új, lényegesen kisebb helyet elfoglaló és kevésbé balesetveszélyes csigalépcsőt, a lakberendező pedig segített kovácsoltvashoz értő mestert szerezni a lépcső kivitelezéséhez.
A megoldás még így is messze volt, hiszen a tartószerkezetként szolgáló, csaknem háromszáz kilós oszlopot nem tudták a helyére állítani, mert nem tudtak bekanyarodni vele a lépcsőházban. Végül a jól bevált megoldást választották: kötélen húzták fel az oszlopot a harmadik emeletre. Ezután napokig tartó hegesztés és hónapokig tartó szerelés következett, amíg helyére került a szinteket összekötő közlekedő. Közben persze a lakás egyéb hátrányaira is fény derült: rossz volt a tetősík-ablakok méretezése, a fűtésrendszer, a villamos vezetékek kábelezése. Betont kellett vésni, új falakat felhúzni, mindent újra és lehetőleg azonnal kitalálni. A helyzet egyre reménytelenebbé vált, a lakás pedig már egyáltalán nem hasonlított egy új építésű otthonra.
A szokatlanul hosszú átépítés ideje alatt Judit napi két-három órát töltött a lakásban: felügyelte a munkálatokat és választ keresett az újonnan felmerült kérdésekre. Eközben vette észre, hogy az építtető a hangszigeteléssel is takarékosan bánt, a legapróbb zajok is átszűrődtek a szomszéd lakásokból. A kővel burkolt helyiségek padlója alá ezért parafát, a szalagparketta alá pedig polifoam réteget fektetett. Persze a burkolás sem ment zökkenőmentesen. A csempéket három részletben szállították ki, a szalagparkettát pedig kötegenként kellett felvinni, mert éppen nem működött a lift.
Rengeteg kompromisszumot kellett kötni, mire a lakás kezdte elnyerni végső formáját. A felső szinten öt új ablakot kellett betenni, hogy minden helyiség elegendő fényhez jusson. Itt akarták elhelyezni az egyetemista gyerekek szobáit és egy önálló fürdőszobát. Minden zugot kihasználtak tárolóhelyek, beépített szekrények létesítésére, és a lakberendező ebben is segítségükre volt. Judit egyébként is azt gondolja, ízlése sokat változott, csiszolódott, amióta barátnője kész munkáiból tudott tanulni. Jó példa erre a csempék kiválasztásának esete: amikor felhívta a lakberendezőt, hogy talált az új lakásba illő burkolatot, a szakember egy másik szalonban megmutatta saját, Juditéval teljesen azonos választását. Az ő segítségével alakult ki vendéglátónk privát birodalma: a fürdőszobával egybenyitott hálószoba is.
Nehéz volt megszokni a hagyományostól eltérő térszervezés gondolatát, ami utólag persze jó döntésnek bizonyult. Ráadásul nem is ez az egyetlen, azóta erényként dicsért kényszermegoldás. A nappali-konyha-étkező közös terét például egy ormótlan kéménypillér vágta ketté, ebbe kandallót kötöttek. A nappali sarkában a tetősík alatt olvasó-tévéző sarkot alakítottak ki, a konyhabútor elemeit pedig U-alakban rendezték el. Ehhez ki kellett hozni egy falat és körbeépíteni a fűtőtestet, így viszont mindennek jutott elegendő hely.
A tetőtérben a berendezést a lakás sajátosságai alakították. Furcsa adottság például, hogy az alsó szint is tetőtér, ahol nem férnek el az átlagos magasságú, készen kapható szekrények. Éppen ezért csak a nappali berendezését – a Casanova Bútorszalonból származó ülőgarnitúrát, a dohányzóasztalt, a vitrines asztalkát és a könyvespolcokat – hozták át az előző lakásból, a többi bútort újonnan kellett elkészíttetni. Két asztalos is dolgozott a lakberendezővel közösen tervezett bútorokon, sőt a kovácsot is újra munkába fogták. Úgy gondolták ugyanis, hogy a megálmodott mediterrán stílushoz jól illenek majd a kovácsoltvas kiegészítők: a karnis, az előszobafal, sőt a mennyezeti világítótestek is. Ehhez készíttették a falak minden helyiségben más színű, ám egyformán pamacsolt, rusztikus mintáját. Judit gondosságát dicséri, hogy még a dísztárgyak is illenek a környezetükbe. Amelyik kép pedig nem találta meg a helyét lakáson belül, kikerült a lépcsőházba. Szokatlan látvány, hogy ebben a külső térben szőnyegpadló borítja a lépcsőket, fotók és poszterek a falakat, a közlekedősávon kívüli területeken pedig cserepes növények virulnak. A kertre nyíló ajtó előtt görkorcsolyák és homokozólapátok hevernek, a hirdetőtáblán kedves hangvételűek a felhívások, ünnepek alkalmával pedig egymástól érkező apró figyelmességek emlékeztetik a lakókat a jószomszédi viszonyra. Persze ez is közrejátszik abban, hogy a család nem szívesen költözne el innen. Judit ráadásul megtartotta a szomszéd házban működő irodáját, gyakran napokig be sem megy a városba, hiszen jól érzi magát a sok munkával saját ízlésükre formált otthonában és annak közvetlen környezetében.