Napjainkban egyre többen döntenek úgy, hogy kiköltöznek Budapestről. Vendéglátónk, Komár László is a városelhagyók közé tartozik. Közel egy évtizede annak, hogy a kertváros nyugalmát választotta. Döntésének okáról és családjáról mesélt találkozásunk alkalmából.
– Éppen az egyik születésnapomon költöztem be ebbe a házba. Előtte Józsefvárosban éltem, de mindig vágyódtam rá, hogy egyszer legyen egy kertes házam valahol a főváros közelében, ahol etethetem a madarakat és nézhetem a rókát, amint kerülgeti a szomszéd libáit. Egy barátom hívta fel a figyelmemet erre az eladó telekre. Megnéztem, sétáltam egyet a környéken, és úgy határoztam, itt szeretnék letelepedni. Közel van a város, és mégis falusi jelleg vesz körül. A habitusomnak éppen megfelel, valahol olyan, amilyen én.
Parasztcsaládból származom, talán ezért is vonzódom ennyire a természethez. A nagyszüleim vidéki parasztházban éltek, öreg bútorok között. Kisgyerek koromban ott szereztem az első stílusismereti „injekciót”: tisztaszoba, parasztbútorok. Ezek az első impulzusok nagyon fontosak az ember életében. Ötéves koromban költöztünk Budapestre. Kezdetben a Tabánban laktunk, az Ifjúsági Park szomszédságában, a Szarvas-házban. Gyönyörű épület volt, csodálatos, nagy bejárati kapuval. Onnan költöztünk a Józsefvárosba, ahol hosszú éveken át egy ötször-öt méteres szobában éltünk. Gyakran átjártam az egyik barátomhoz, az ő otthonuk igazi polgári lakás volt. Csodálattal néztem a régi bútoraikat.
– Ezek a gyermekkori élményeid határozták meg mai otthonod berendezését?
– Igen. Azóta hordozom magamban a régi bútorok szeretetét. A tálalószekrényt például a villanyszerelő mesteremtől vettem. Még az ő nagyszülei kapták a múlt század elején nászajándékba. Iszonyatosan romos állapotban volt, rendbehozattam, azóta a nappali dísze. Jó érzés fog el, valahányszor ránézek. Az egyik fiókban volt egy fénykép az eredeti tulajdonosokról, most is ott őrzőm. Nekem ők már örökre hozzátartoznak ehhez a bútordarabhoz. Nagyon szeretem a régi tárgyakat is. Ha külföldön járok, mindig elmegyek a bolhapiacokra, összevásárolok mindenfélét, a sörmelegítőtől a színházi látcsőig. Szerencsére itt mindennek van helye. Elég nagy a ház és a kert is.
– Látom, utóbbit a kutyák uralják!
– Elvis kutyám sajnos tízéves korában meghalt, így sokáig kutya nélkül éltünk, most viszont három eb is van a háznál.
A páromé, Erzsikéé Orange, egy japán spániel, ő velünk lakik a házban. Dodi és Bambi pedig a kerten osztoznak. Dodi komondor, őt az Illatos úti kutyatelepről hoztam el három hónapos korában. Mondanom sem kell, mostanra már borjú méretűre cseperedett. Bambi, a kuvasz is hasonló módon került hozzánk. Bár ő csak amolyan ideiglenes megőrzésen volt nálunk, annyira megszerettük, hogy végül örökre nálunk maradt.
– A kislányod születésekor alakítottatok valamit a házon?
– Csak annyit, hogy a hálószobánkba bekerült egy baldachinos ágy. Amíg Karolina ennyire kicsi, velünk alszik, később pedig a fölső szint lesz a birodalma. Amikor ezt a házat építettem, álmomban sem gondoltam volna, hogy érkezik majd ide egy kis jövevény. De hát az élet így hozta! Új párom lett, s vele együtt új családom. A Jóisten úgy döntött, hogy ezt a gyermekáldást kapom tőle, és nagyon boldog vagyok. Két szemem fénye van: a nagyfiam, aki már huszonhárom éves, és a kislányom, aki éppen ma négy hónapos. Büszke és boldog ember vagyok, örülök, hogy sikerült olyan otthont teremtenem, ahol felnevelhetem a kislányomat. Itt nőhet fel a jó levegőn, az erdő szélén, ahol szinte tenyeremben tartom a természetet.